27. sz. túra: Bányi-nyereg (Sátoraljaújhely) - Hollóháza

2008. december 27-28.

Az alábbi linkeken érhető el a GPS-es útvonal, az összes kép, az igazolófüzet, míg az oldal legalján látható a szintábra.

Ezt a túraleírást Eszternek & Tominak ajánlom.

Ezen az ünnepi hétvégén Eszter, Tomi, valamint Vagány kutyájuk társaságában indultunk a Zemplénbe, hogy ők befejezzék a Kéktúrát, én pedig egy szakasznyira kerüljek a végétől. Végig fagyos, de gyönyörű tiszta és napos időnk volt, velük pedig mindig jó túrázni, így egy szép hétvégét zártunk...

Sátoraljaújhely - Nagybózsva: Már 26-án este leautóztunk Sátoraljaújhelyre, így egy gyors reggeli bevásárlás után már 8 óra után pár perccel nekiindulhattunk az előttünk álló huszonöt kilométernek. A Nap nagyon alacsonyról sütött, a hőmérséklet fagypont alatt volt, így nem esett rosszul az emelkedő, mely kivezetett minket a városból - eleinte még betonúton, majd a szokásos turistaösvényeken, fel a Borz-hegy nyergébe.

Vagány itt még nagyon jó erőben volt, folyton előre szaladt, így ő biztosan nem csak huszonöt kilométert teljesített a nap folyamán. Így tehát a Z-, Z+, Z- turistautakon értünk fel a nyeregbe, majd onnan le egészen az országos kék jelzés Rudabányácska felé tartó műútjára. Hamar elértük az első pecsételőhelyet, és be is ütöttük a Bányi-nyereg feliratot igazolófüzeteinkbe. Innen megint enyhébb és meredekebb emelkedők váltották egymást, néhol szép kilátással a környező hegyekre. Itt-ott lepelnyi hó, vagy inkább hófoltok is tarkították a csupasz fák alatti talaj barna takaróját. Nem egy helyen látni lehetett az erre a környékre oly jellemző eróziós árkokat is...

A kék és a P- kereszteződésénél kellemes pihenőhely várt minket, itt én a fagyott pocsolyákon csúszkáltam, majd kis reklámot csináltam a kéktúrás oldalnak a lepelnyi hóval fedett fa-asztal felhasználásával - nem sokkal korábban hagytunk le ugyanis egy népesebb túrázó csoportot, remélem észrevették! Innen Vágáshutáig V alakú völgy oldalában haladunk. Az erdőt alkotó bükkfákat ritkítják, és sajnos sok kivágott példányt még nem szállítottak el, ezért vagy a meredek völgyfalon kell kerülni, vagy az ágak között mászva kell átjutni a turistaúton keresztben fekvő ágakon, törzseken.

Vágáshuta nyitja a túrán meglátogatott huták sorát, és mint a zempléni falvak közül nem kevés, ez is tele van eladó, vagy éppen már szépen felújított házakkal. Itt a kocsmánál pecsételünk, de mivel forró teájuk nincs, üzlet nélkül állunk tovább. Elhaladunk a templom és a temető alatt, majd lassan elhagyjuk a falut a kivezető országúton. Itt pillantjuk meg először tisztán kivehetően a Nagy-Milic tömbjét a távolban.

Ahogy haladunk észak felé a Kovácsvágásra tartó műúton, szép kilátás nyílik jobbra a Köves-hegyre. Továbbra is hideg van - napközben sem emelkedett 0°C fölé a hőmérő higanyszála - így még egy polár nyakmelegítőt is felhúzok... Viszont a hidegben is kell enni, ezért a szél ellenére leülünk a Margit-forrás mellett kialakított pihenőhelyen, és feltöltjük magunkat energiával. Innen lassú emelkedőn indulunk nyugat felé, elhagyva az országutat, újra ösvényen. Lassan összeszűkül a völgy, többször is átkelünk a Hollós patakon, végül egy meredek emelkedőn mászunk ki a patakvölgyből, és egy gerincen folytatjuk utunkat. Hamarosan kiérünk az erdőből, és minden irányban szép kilátás tárul elénk. Innen ereszkedünk le egy kanyarkombináción keresztül Nagyhutára. Itt is sok a szépen felújított parasztház, szívesen eléldegélnék egy ilyenben!

A kéktúra-bélyegzőt a Polgármesteri hivatal kerítésénél leljük meg. Pecsételés és pihenés után indulunk tovább. Innen enyhén lejtő műút vezet Kishutára, mely kicsit furcsa módon hosszabb, mint Nagyhuta. Itt átveszem kicsit Vagány pórázát, mert a falvakban muszáj visszafogni a sok kutya miatt. Folyton úgy húzott szegény, nem csoda hogy a nap végére teljesen kipurcant... Szóval a faluban a kisvasút (mely az ország legöregebb erdei vasútja) keresztezése után még letelepedtünk egy szendvics elfogyasztásáig, majd folytattuk utunkat. Innen már sem szintben, sem távolságban nem sok Nagybózsva, említésre érdemes látnivaló sincs a két település között. A faluba érve elhaladunk a Bózsvai-szikla mellett, mely az utca mentén húzódó tufafal andezit kiszögellése. A befagyott csónakázótó mellett haladva érjük el a Kultúrház előtti oszlopon található bélyegzőt. Pecsételés után majdnem egy órát kell várnunk a buszra, közben naplemente után rohamosan esik a hőmérséklet, így kő-papír-olló csatákat vívunk az életben maradásért... Szerencsére fagyási sérülések nélkül értünk vissza Sátoraljaújhelyre. Itt még be kellett vásárolnunk vacsorára, majd jól belaktunk, néztünk egy kis tévét (épp Bruce Willis mentette a világot), majd eltettük magunkat másnapra...

Nagybózsva - Hollóháza: Reggel megint 6:45-kor keltünk, hogy összepakolás után még legyen időnk friss zsömlékért útba ejteni a helyi TESCO-t, mielőtt nekiindulunk az aktuális 25 kilométernek. Csípős volt a reggel, a –7°C-ban minden tiszta dér volt, csillogott a fagyos táj minden porcikája. Az autót a kultúrház mögött hagytuk, Vagányt is felöltöztettük, majd elindultunk. A faluból a Kisbózsvára vezető aszfaltúton megyünk ki, ahonnan szép rálátás nyílik vissza Nagybózsvára, valamint balra-előre a már nem is olyan nagyon távoli Milic-tömbre, valamint az előtte fehérlő Füzéri várra.

Mielőtt elérnénk Kisbózsvát, balra fordulunk és rátérünk a régi Sárospatak-Füzérkomlós vasút nyomvonalára. A töltést lényegében egészen Füzérkomlósig követjük, mely a Kisbózsva-Füzérkomlós országút keresztezéséig nem is nehéz feladat. Legalábbis télen, amikor nem tiszta dzsindzsa minden...

Az országúttól viszont már nem olyan rózsás a helyzet, könnyebb a földek szélén haladni, mint a valaha volt töltésen burjánzó (most ugyan száradt) növényzeten átverekedni magunkat. Figyelni kell viszont, hogy ne távolodjunk el a töltéstől, mert annak hídján könnyű a patakon átkelni, és a következő faluhoz közeledve a Nyíri-patak keresztezése után lassan már a töltés sem lesz benőtt - ekkor érdemes visszakapaszkodni rá. Füzérkomlósnak csak a szélét érinti a kék, a települést elhagyva lassan emelkedni kezd velünk a szekérút, és a bokros, füves mezőn feltűnik előttünk Füzér vára.

Ahogy közeledünk a falu felé, úgy látunk egyre többet a várból. Hihetetlen ahogy a Várhegy a falu és a táj fölé emelkedik, és nagyon impozáns látványt nyújtanak a vár felújított, rendbe rakott tornyai, falai. Sajnos Vagány beleléphetett valamibe, így az egyik hátsó lába kicsit vérzett, Eszter pedig nem akarta kockáztatni szeretett vizslája testi épségét, így úgy döntöttek, hogy számukra itt véget ér a túra... Számomra is majdnem véget ért, mert a Bisó patakon először a jég hátán próbáltam átkelni, de amint bal cipőm elmerült a jeges vízben, inkább az átugrás mellett döntöttem - szerencsére a bakancs vízhatlansága jól vizsgázott, és nem ázott be...

Innen tehát egyedül mentem tovább, megbeszéltük hogy három és fél négy között találkozunk Hollóházán (addig ők megnézték a várat, majd visszastoppoltak Bózsvára a kocsihoz). A kocsmai pecsételés után felmentem a várba, és megcsodáltam magát az erődítményt, valamint a kilátást (a panoráma kattintásra nagyobban is megnézhető). A gótikus várkápolna tényleg gyönyörű, és nagyon szépek a rekonstruált részek is.

Igyekeztem innen gyorsan haladni, nehogy Eszteréknek sokat kelljen rám várnia, így begyújtottam a rakétákat. Egy meredekebb emelkedő után a Magas-hegy oldalában azért megálltam enni, először is mert éhes voltam, másodszor is mert ott sütött a Nap és szép kilátás volt a fák között Pusztafalu felé. A meredek oldalban haladó szintutat az Alsó-patakon való átkelés után elhagyva megkezdtem a lényegében a Zemplén tetejéig tartó kapaszkodásomat. Ahogy haladtam felfelé, egyre vastagodott a hótakaró. A Csataréti vadászháznál épp egy nagy csapat vadássz készült az esti vadászatra. Az emelkedő egyre csak meredekebb lett, itt egy ponton a sziklás hegyoldalra jobbra kitérve szép kilátópontra juthatunk. Innen a határsávig a 10 centis hó miatt inkább a GPS-re hagyatkoztam, mint a nem látható ösvényre. A határsáv azonban jól ki volt már taposva, így innen ezzel sem volt probléma.

Az első piros sapkás határkő elérése után már nem kell sokat menni, és a kéktúra eléri a Nagy-Milic csúcsát, ahol valaha kilátó is állt, de ma már csak egy nagy obeliszkszerű betontömb áll itt... A csúcson lefotóztam két turistacsoportot, megettem egy szendvicset, és már indultam is meredeken lefelé, nem akartam túl sokat maradni a –7°C-ban...

Innen Hollóházáig már egy-két nagyon rövid emelkedőt leszámítva lejtőn vezet a kék jelzés. Lefelé a turistaút legészakibb pontjáról a fák között még a Magas-Tátra csúcsai is látszottak. A jelzés a Bodó-rét előtt eléri a László tanyára vezető műutat, ezen érünk el a rét szélén található büféhez, melynek kerítésén a bélyegzőt rejtő szokásos kis fémdoboz található.

A rét után egy kis ideig még a havas betonúton, majd a Vágott hegy oldalában már a műút mentén haladó turistaúton ereszkedünk tovább. A jelzés végig jól követhető, csupán a Sarjános-rét környékén kell kicsit odafigyelni a tájékozódásra. Ezután van egy kis emelkedő, majd elkezdődik az utolsó lejtő. Jobb kéz felé a fák között már látni Hollóháza házait, s hamarosan be is ér a kék a faluba. A főúton jobbra fordulunk, és pár száz méter múlva elérjük a Kéktúra végpontját, a Kéktúraemlékművet.

Itt található az ország legészakibb pontját jelző oszlop, valamint egy jelképes kilométerkő is, melynek egyik oldalán 0 km, másikon 1128 km olvasható egy-egy kék sáv jelzés alatt. Ez tehát az Országos Kéktúra hivatalos végállomása, vagy startja. Mindegy hogy hány kilométer után érkezik ide a túrázó, ez az emlékmű valami fontosat jelképez számára. A meghatódottsággal vegyülő fáradtság leküzdése után még le kell gyalogolnunk a Porcelángyárig, ahol a portán megkaphatjuk a szakasz, vagy akár az egész Kéktúra utolsó (vagy első) pecsétjét. Nekem még egy szakasz hiányzik, de tavasszal nekem is meglesz az utolsó pecsét. Köszönöm Eszternek és Tominak ezt a túrát, meg még azt a számos kilométert, amit velük tettem meg az Országos Kéktúrán.